A román kormány 2012. április 27-én megbukott. Az IMF bejelentette, hogy az új kormány megalakulásáig elhalasztja a készenléti hitel következő részletének folyósítását. Május 9-én az IMF az új kormány létrejöttével hozzájárult, hogy az idei államháztartási hiány a GDP 1,9 százaléka helyett 2,2 százalék legyen. Románia 1972 óta tagja az IMF-nek, jó tíz évvel megelőzve Magyarországot, nemzetközi hitelfelvételeinek, s az IMF-fel fenntartott kapcsolatának idén már 40 éves múltja van. Nem tanulságok nélküli felidézni, hogy mi történt a román gazdaságban a 80-as években az államadósság – gazdaságpolitika - IMF „Bermuda-háromszögben”.
A hatvanas évek végén, s a hetvenes években más kelet-európai országokkal ellentétben, amelyek bizonyos fokú gazdasági reformokat igyekeztek bevezetni, a hasonló jellegű román lépések szigorúan a központosított tervgazdaság keretein belül maradva törekedtek a gazdaságmenedzselésen javítani, de ezek a lépések összességében paradox módon inkább a vállalatok feletti kontroll erősödéséhez vezettek. Érdemes megjegyezni, hogy a hetvenes években a nyugati döntéshozók Ceaușescut a szocialista blokktól távolodó útkereső politikusnak tekintették, az nem szúrt szemet, hogy a gazdasági tevékenységeket illetően az ország szinte az érintetlen sztálinista elveket követte, s a fejlődésnek kizárólag extenzív forrásai voltak.
Az ország ekkori külpolitikájának célja egy kettős stratégia mentén bontakozott ki. Egyrészt, Románia a Szovjetuniótól kívánta magát függetleníteni nagyrészt a megromlott román-orosz kapcsolatok folyományaként is, másrészt pedig ennek fejében - s ezt kihasználva - pótlólagos forrásokhoz óhajtott jutni. Ez utóbbi szándéka támogatásra talált a fejlett Nyugat részéről, amely minden, a kelet-európai blokkon bekövetkező repedést igyekezett a rendszer további bomlasztására felhasználni. Az ország mindezek mellett elkezdett közeledni a nemzetközi gazdasági szervezetekhez, aminek eredményeképpen a szocialista táborból elsőként tett szert tagságra azokban: 1971-ben csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezet elődjéhez, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményhez (GATT), 1972-ben pedig a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank tagja lett.
A nemzetközi intézményi hálóra alapozva az ország konvertibilis devizahitelekhez könnyedén jutott, vagyis a román politikai elit Szovjetuniótól való elszakadási törekvéseit a Nyugat ideológiai megfontolásokból is támogatta, s elindult a hitelfelvételre alapozott gazdasági növekedés stratégiájának megvalósítása. Ez a gazdaságfejlesztési stratégia azonban
gyorsan összeomlott, melyet részben belső okok, de talán még nagyobb mértékben külső tényezők okoztak. Egyrészt, a belgazdaság versenyképtelen volt, s az ekkor még alapvetően agrár-országban hiányzott a szakképzett munkaerő, amely a nyugati hitelekből vásárolt ipari berendezések és technológiák hatékony működtetését lehetővé tették volna. Vagyis az ország termelési tényezőkkel való ellátottsága kedvezőtlen volt: belső tőkeforrások nem álltak rendelkezésre, ezeket hitelekből pótolták, miközben szűk keresztmetszetek alakultak ki a képzett munkaerő terén. Másrészt, a kedvezőtlen belső adottságokat tetézte a nemzetközi olajválság következménye, ami miatt a román külkereskedelem cserearányai látványosan romlottak az ipari termékek iránti világgazdasági kereslet visszaesése következtében, s a helyzetet tovább súlyosbította, hogy a világméretű inflációs gyorsulás kamatemeléshez vezetett a világgazdaságban, ami megdrágította az adósságtörlesztést. Mindemellett bizalmi és hitelességi problémák is felmerültek Romániával szemben, miután 1978-ban a román titkosrendőrség egyik
meghatározó tagjának Nyugatra távozása kapcsán a román diktatórikus rendszer működése ismertté vált a fejlett világban. Ez a helyzet fenntarthatatlannak bizonyult, amit tovább súlyosbított, hogy a lengyelországi katonai hatalomátvétel után a Nyugat hitelembargót vezetett be a Varsói Szerződés tagállamaival szemben, ezért az ország 1981-ben bejelentette fizetésképtelenségét és az adósság átütemezését kérte a nyugati partnereitől, valamint az IMF-hez fordult segítségért.
1982-ben a felhalmozódott külföldi hitelek kezelésével kapcsolatban alapvető stratégiaváltásra került sor az országban. Ceaușescu úgy döntött, hogy 8 éves határidőt szabva, 1990-ig minden erejét megfeszítve az országnak vissza kell fizetnie a teljes adósságát. A döntésnek alapvetően három politikai oka volt.
- Egyrészt Ceaușescu úgy gondolta, hogy a fizetésképtelenség, az adósság megfékezésének sikertelensége az egész addig követett gazdaságpolitika kudarcaként jelenhet meg, aminek politikai következménye lett volna. Ezzel ugyanis az ország lakossága számára nyilvánvaló lett volna, hogy a diktatúra teljesen hibás alapokon, fenntarthatatlan módon működött, vagyis az ország vezetése maradék politikai bizalmi tőkéjét is elvesztett volna.
- Másrészt riasztólag hatott rá a lengyel példa, ahol az átütemezés következtében olyan hiánygazdaság alakult ki, ami megroppantotta a politikai vezetést, s teret nyitott az egyre erőteljesebb ellenzéki szervezkedés számára, illetve kiváltotta a Szovjetunió beavatkozásának kockázatát, s katonai hatalomátvételhez vezetett.
- Harmadrészt Ceaușescu attól tartott, hogy miután sikerült kiszakadni a szovjet függőségi szférából, az átütemezéssel és az adósságteherrel a Nyugat függőségi körébe kerülve gazdaságpolitikája kiszolgáltatottá válik.
Ez a három tényező együttesen olyan erősnek bizonyult, hogy Ceaușescut egy, az ország teherbíró képességével arányban egyáltalán nem álló megoldás irányába lökte. Úgy gondolta, hogy populista módon kell ebbéli szándéka mellé támogatást szerezni, ezért népszavazásra került sor, amely azt volt hivatott megerősíteni, hogy az alkotmányba kerüljön be egy olyan rész, amely megtiltja Románia külföldi hitelfelvételét. A döntés implicit módon azt is magában foglalta, hogy a természetesen sikeres népszavazással a lakosság vállalta, hogy az adósság visszafizetése érdekében hosszú évekig áldozatot kell hoznia, vagyis a hivatalos politika ezután hivatkozhatott arra, hogy a választópolgárok önként vállalták, hogy a külföldtől való pénzügyi függés megszüntetése érdekében kerül sor azokra a megszorításokra, amelyeket a következő években vezettek be.
Ezután az adósság csökkentésének a módszere egyrészt az import drasztikus korlátozása volt, vagyis a konvertibilis devizáért beszerezhető termékeket a minimálisra csökkentették, másrészt pedig lényegében a hazai gazdaság által előállított minden elképzelhető terméket exportáltak. Ez drámai korlátozásokkal járó fejadagrendszert, jegyrendszert eredményezett. Az intézkedések egyértelmű teherviselői a lakosok voltak, akiket a szigorú jegyrendszer ellenére éhezés sújtott (mivel az élelmiszer nagy részét is exportálták), valamint erőteljes adminisztratív eszközökkel visszafogták a felhasználhatóságot (villanyáram, fűtés, gépkocsi- és tömegközlekedés stb.). A vállalatok nem szenvedtek hiányt a termeléshez szükséges inputokban, mivel az általuk előállított termékek kivitele jelentett a pozitív fizetési mérleg fenntartásának, lényegében az adósság törlesztésének forrását.
Az erőltetett visszafizetés következtében 1989-re „elfogyott” Románia külső adóssága, a külföldi hitelek visszafizetése sikerrel járt – és ezzel be is következett a
politikai bukás. Az adósság áraként a különböző becslések szerint 1982-1989 között évente átlag 15000 ember halt meg a visszafizetéshez kapcsolódó élelmiszerhiány, fűtési korlátozások és gyógyszerhiány következtében. A hivatalos propaganda persze ezzel teljesen ellentétes „
eredményeket” kommunikált. 1989 végére gazdaságilag teljesen kivéreztetve, a lakosság legnagyobb része számára kétségbeejtő életszínvonallal jellemezhető helyzet alakult ki. Az év során a GDP kb. 10%-kal zuhant, a hiány tovább fokozódott, a munkanélküliség elkezdett emelkedni, a fizikai infrastruktúra lepusztult. Az oktatás és az egészségügy helyzete katasztrofálissá vált a két terület alacsony beruházási rátái következtében, az ipar versenyképtelen, a lakosság egészségtelen, az agrárszektor pedig elhanyagolt volt.
Az erőltetett adósság-visszafizetés és a gazdaságpolitika más elemeinek következtében a gazdasági, intézményi és társadalompolitikai válság, amely a transzformáció kezdetén egyszerre jelentkezett, három súlyos következménnyel járt a kilencvenes évek elejére, amely a gazdasági-politikai átalakulás mozgásterét is meghatározta.
- Egyrészt, nem volt idő a gazdasági átalakulást megalapozó átmeneti szakaszra, amikor a reform lehetséges irányait áttekintik, a közvéleményt tájékoztatják, s a politikai szereplők felkészülnek, legalább részben. A gazdasági és politikai helyzet azonnali válaszokat követelt.
- Másrészt az életszínvonal drámai összeomlása behatárolta a kormányzat mozgásterét, s először - legalább részben - a háztartások fogyasztási igényeit kellett kielégíteni és a hiánygazdaságot felszámolni.
- Harmadrészt, a vállalati szektor a korábbi évek erőteljes adóztatása, illetve a versenyképesség romlása következtében nagyrészt fizetésképtelenné vált, 1989 végén a GDP 40%-ának megfelelő vállalati hitel vált nem teljesítővé, vagyis a bankszektor is jórészt csődbe került.
Ilyen feltételek mellett egyértelmű volt, hogy bármely reformprogramnak csak a makrogazdasági stabilitás adhatott megfelelő keretet. Ennek érdekében 1991 januárjában – lényegében 0%-os GDP-arányos államadósság mellett – 10 évvel az IMF első hitelének felvétele után, ismét az IMF támogatásával (készenléti hitel-megállapodás) indították el a makrogazdasági stabilizációs reformprogramot, s megkezdődött a többi térségbeli országhoz képest talán még nehezebb gazdasági átalakulás folyamata.
Novák Tamás