Nem sokkal azt követően, hogy a kereskedelmi háború legalábbis ideiglenesen nyugvópontra jutott ez év januárjában, a  koronavírus elleni küzdelem újabb frontot nyitott az Egyesült Államok és Kína között, hogy a két ország megmutassa nagyhatalmi kompetenciáját és ezáltal összemérje erejét. A pandémia sikeres menedzselésére vonatkozó állítások szükségszerűen spekulatívak, de az egyértelműnek látszik, hogy Peking és Washington olyan lehetőségként tekint a vírusjárvány kezelésére, amelyen keresztül megerősítheti globális imázsát. Így a kérdés egyrészt az, hogy milyen konkrét lépéseket tesz a két nagyhatalom a járvány felszámolására, másrészt pedig, hogy hogyan alakul ezeknek a nemzetközi fogadtatása. A kompetencia és az arról kialakult nemzetközi percepció ugyanakkor nem függetleníthető egymástól, így feltételezhető, hogy a nagyhatalmak olyan erőfeszítéseket tesznek, amelyekkel a róluk kialakult nemzetközi képet kívánják javítani.

A kompetencia fogalmának hasznossága könnyedén igazolható egy ilyen vizsgálódás esetében. Stephen M. Walt a Foreign Policy hasábjain meggyőzően érvelt amellett, hogy egy-egy ország járványügyi kompetenciája nem egyszerűen a helyes közegészségügyi válaszlépések beazonosítása miatt fontos, hanem mert az erről kialakult nemzetközi percepció, amennyiben pozitív, minden ország esetében hatalommá és befolyássá konvertálható erőforrásnak minősül. Így a koronavírus nem egyszerűen egészségügyi kihívás, hanem a liberális demokráciák által sokszor hangoztatott good governance egyik legkomolyabb stressztesztje. Walt szerint e tekintetben az USA évtizedek óta előkelő pozícióban volt, hiszen a nemzetközi közösség nem pusztán mint domináns katonai és gazdasági hatalomként tekintett Washingtonra, hanem mint a jó és hatékony kormányzáshoz szükséges technikai szakértelem és hozzáértés legfőbb letéteményesére.

A rendelkezésre álló információk szerint azonban az Egyesült Államok egyelőre kevéssé állja a sarat ebben a küzdelemben. Az USÁ-ban a WHO április 13-i adatai szerint 524 514 koronavírus-fertőzött van, a halottak száma pedig 20 444. Annak ellenére, hogy Donald Trump már január elején értesülhetett a járvány súlyos veszélyéről, a szövetségi kormányzat kifejezetten lassan lépett működésbe. Az amerikai elnök sokáig tagadta, elbagatellizálta a koronavírus jelentette fenyegetést abban a felfutási szakaszban, amikor a legtöbbet lehetett volna tenni a fertőzésgörbe ellapításáért. Trump személyes szereplése is gyakran célt tévesztett. Az elnök március 12-én beszédet intézett az amerikai néphez, aminek a hangneme és tartalma az elemzők többsége szerint inkább zavart keltett, semmint nyugalmat sugárzott volna. Noha Trump egyszer már határozottan tagadta a saját felelősségét, kifejezetten a tesztelés területén tapasztalt hiányosságok miatt, jól látszik, hogy a kritikus egészségügyi eszközök elérhetővé tétele is egy sajátos, az amerikai elnök személyéhez kötődő logikát követ. A lélegeztetők és védőfelszerelések gyakorlatilag patronázs-erőforrások lettek, olyan központi zsákmányok, amik elsősorban a Trump felé mutatott politikai lojalitás megerősítését, elmélyítését szolgálják, és így kiosztásuk sem elsősorban a szövetségi államok közötti rászorultság szerint történik. Ez nem egyszerűen egy autoriter politikai irányvonal erősödését mutatja, hanem a központi kormányzat és a szövetségi államok közötti konfliktus kiéleződését vetíti előre. Ezt a kettős tendenciát illusztrálta, amikor Trump gyakorlatilag teljhatalmat vindikált magának az amerikai gazdaság jövőbeli újranyitására, függetlenül attól, hogy a szövetségi államok szerint elérkezett-e az idő erre vagy sem. Ahogy Ian Bremmer fogalmaz, az egyetlen pozitívum mindebben az, hogy az Egyesült Államok szövetségi jellegéből adódóan a központi kormányzat inkompetenciája nem terjed át szükségképpen az egyes államokra, ami lehetővé teszi, hogy utóbbiak a Trump-adminisztrációtól függetlenül reagáljanak a járványra. Így tett például Andrew Cuomo, New York állam kormányzója, aki azzal borzolta a kedélyeket, hogy elfogadta a kínai kormány által felajánlott, 1000 lélegeztetőgépet tartalmazó segélycsomagot.

A washingtoni kormányzat egyelőre a nemzetközi színtéren sem mutat kimagasló teljesítményt. Német politikusok például egy Thaiföldről érkező, 200 000 egészségügyi maszkot tartalmazó szállítmány eltérítéséért orroltak meg az Egyesült Államokra. A német belügyminiszter szerint a Berlinnek szánt csomagot az amerikai fél egyszerűen elkobozta, a modern kalózkodás egy incidensének nevezve az esetet. A ritka, de annál értékesebb egészségügyi eszközökért folytatott versenyben Trump America First stratégiája nem sok szolidaritással kecsegtet, legyen szó partnerről vagy riválisról. Franciaroszág Île-de-France régiójának elnöke, Valérie Pécresse, arról számolt be, hogy ebben az egyre inkább zéró összegű kincsvadászatbanaz amerikaiak gyakran túllicitálják a többi vásárlót. A nemzetközi fórumokon szintén feszültség tapasztalható. A G7-ek például képtelenek voltak közös nyilatkozatot kiadni, miután az amerikai kormány a többi féllel dacolva ragaszkodott hozzá, hogy a szöveg vuhani víruskéntutaljon a koronavírusra. Az ENSZ ugyan kiadott egy közgyűlési határozatot április 3-án, de a Biztonsági Tanácsot továbbra is megbénítja az amerikai-kínai konfliktus a vírus eredetét illetően. Míg Washington minden esetben kiemelné, hogy a vírus először Kínában ütötte fel a fejét, ezt az igényt Peking érthető módon nem kívánja támogatni. Az érdemi nemzetközi koordináció hiányában az országok többnyire egyéni, parciális megoldásokat keresnek, tovább erősítve a szűkös erőforrásokért folyó harc darwini logikáját. Ezzel szemben az egyetlen jelenség, ami határokat nem ismerve valóban globális méreteket ölt, az a vírus maga.

Mindeközben a kínai kormány egyértelműen tudatos imázsépítésbe fogott. Ennek az újdonsült maszkdiplomáciának kiemelt célja, hogy elfeledtesse a nemzetközi közösséggel a vírus felbukkanását övező dezinformációs kampányt, beleértve azokat az elnyomó lépéseket, amiket Peking a vírus veszélyeire figyelmeztető hazai medikusok ellen foganatosított. Így elmondható, hogy hazai fronton mindkét nagyhatalom komoly járványkezelési hibákat követett el. Ezek utólag aligha korrigálhatóak, legfeljebb a róluk kialakult nemzetközi diskurzus alakítható át. Az újkeletűkínai diplomáciának vannak tehát propagandisztikus, a pandémia körüli diskurzus megváltoztatására irányuló törekvései, illetve konkrét, a bajba jutott államok megsegítésére irányuló céljai is. Az előbbire jó példa a vírus kínai eredetét vitató narratíva. Egy február 27-i sajtótájékoztatón Zhong Nanshan epidemiológus mondta ki először, hogy noha a világon Kínában regisztrálták az első, Covid-19-cel fertőzött beteget, ez önmagában nem jelenti azt, hogy a betegség maga kínai, vagyis Kínából származik. Zhao Lijian, a kínai külügyminisztérium szóvivője, március 12-én posztolt Twitter-üzenetében felvetette, hogy a vírust akár az amerikai hadsereg is behozhatta Vuhanba. E genezisvita így egy kimondottan átpolitizált kérdés lett Washington és Peking között, egy olyan stigma, amivel a másik fél megbélyegezhető és a saját felelősség tagadható. Egyelőre úgy tűnik, a nemzetközi közösség meghatározó tagjai számára Kína alternatív magyarázata sokkal inkább összeesküvésnek minősül, amivel Peking a saját járványkezelési hibáit próbálja tisztára mosni.

A kínai maszkdiplomácia másik eleme a vírussal küzdő államok aktív megsegítése. A pekingi kormány egyrészt a saját járványkezelési szakértelmét és tapasztalatait hangsúlyozza, másrészt azt használja ki, hogy az egészségügyi eszközök globális kínálatának oroszlánrészét a kínai gazdaság tudja biztosítani. Kína nagylelkűségi politikájával kapcsolatban az EU már megfogalmazott bizonyos aggályokat, míg azok az országok, amelyek ennek a konkrét haszonélvezői lennének, sok esetben a kapott eszközök minőségére panaszkodtak. A holland kormány március végén több százezer, Kínából beszerzett N95-ös maszkot hívott vissza, miután kiderült, hogy nem megfelelően működik a szűrőjük, a spanyol kormány pedig több ezer kínai tesztet küldött vissza, miután bebizonyosodott, hogy hibásak. Azaz a kínai jótékonykodás kontraproduktív is lehet, amennyiben a pandémia által felértékelt nemzetközi bizalmat és a nagyhatalmi szakértelembe vetett hitet ássa alá. A pekingi kormánynak további kihívást jelentenek azok az idegenellenes megnyilvánulások, amelyek a Kínába behozott koronavírus-esetek megfékezésével párhuzamosan kaptak lángra. Több afrikai ország is panaszt nyújtott be a kínai külügyminisztériumnál április 12-én, miután szerte Kínában, de elsősorban Guangzhou városában, afrikai hallgatókat és munkásokat vegzáltak a kínai hatóságok. Sokukat kilakoltatták, többszörös vírustesztnek vetették alá, vagy egyéb módon lettekdiszkrimináció áldozatai.

Összességében elmondható, hogy a járványkezelés objektív sikeressége mellett legalább annyira fontos az arról kialakult nemzetközi impresszió. Így Kína és az USA nem csak a járvány legyőzésére törekszik, legalább annyira fontos, hogy a felek a másiknál jobb teljesítményt tudjanak felmutatni. Ez a jelenség természetesen nem korlátozódik a nagyhatalmakra, elvégre Tajvan és Dél-Korea –a járványkezelési kompetencia koronázatlan királyai – szintén azért versengenek, hogy sikertörténetüket hangoztatva megerősítsék relatív pozíciójukat a nemzetközi porondon. A fenti áttekintés alapján arra lehet számítani, hogy Peking és Washington folytatja azon törekvését, hogy a hazai járványkezelési hibákat és hiányosságokat eltussolja és újraértelmezze. A kínai maszkdiplomácia egyértelműen ezt a célt szolgálja, míg a WHO amerikai finanszírozásának a felfüggesztésével a Trump-adminisztráció a saját inkompetenciáját próbálja palástolni és a fő felelősséget a nemzetközi intézményre terelni.

Ezen törekvések sikerétől függ, hogy a pandémia utáni nemzetközi átrendeződés felett melyik fél fog nagyobb befolyással bírni. A globális szereplőket összehasonlítva, Kína nem áll annyira rosszul. Az USA arrogáns izolacionizmusba hajló attitűdje és az Európai Unió lassú bürokratizmusa mellett megnőhet a kereslet Kína proaktív maszkdiplomáciája felé, főleg ha az exportált eszközök minőségében javulás áll be, és a bajba jutott országok nem látnak életképes alternatívát a pekingi segítség elfogadására. Annyi bizonyos, hogy noha egyes multilaterális intézmények egyértelmű diszfunkcionalitásról tettek bizonyságot, nem látszik körvonalazódni az az alternatíva, ami a jelenlegi világrend-koncepció helyét átvehetné. Henry Kissinger szerint az USA-nak három kiemelt szerepe lenne ebben a tranzícióban: a fertőző járványok ellen reziliensebbé tenni a nemzetközi közösséget, helyreállítani a világgazdaság működését és megvédeni a világrend liberális jellegét. Így Kissinger szerint tulajdonképpen nincs más lehetőség, mint az ancien régime megtartása és ellenállóbbá tétele. Kérdéses ugyanakkor, hogy Donald Trump rövidlátó, alapvetően tranzakcionális és messzemenően Amerika-központú víziójában ezek a törekvések mennyiben fognak külpolitikai prioritást élvezni, ahogy az is, hogy Washington megkopni látszó reputációja elégséges-e ahhoz, hogy a nemzetközi közösség továbbra is Amerika felé tekintsen a pandémia utáni visszarendeződés során. Ha Peking a globális megmentő szerepében több országot győz meg, mint amennyit elidegenít, az csak tovább élezheti a Washington és Peking közötti nagyhatalmi rivalizálást. Egyúttal romlanak az esélyei annak is, hogy a globális járvány nyugvópontra jutása után olyan pozitív változások történjenek a világban, amelyek a nemzetközi közösség alapvető érdekeit szolgálják.

Peragovics Tamás