Korunk egyik égető problémája, amely az utóbbi években az Európai Unió figyelmét is kivívta, a fiatalok nagyarányú munkanélkülisége. A téma azért tarthat számot sokak érdeklődésére, mert egyfelől gyermekeinkről van szó, ami a társadalom felnőtt tagjaiból anyai/apai érzéseket vált ki, másfelől, mert a jövőt képviselő generációt érinti, és a jövőhöz mindenkinek jeles érzelmei (reményei vagy aggodalmai) fűződnek. Végül – e kettő ötvözeteként – azért, mert a ma ifjúságának feladata lesz, hogy majdan eltartsa a ma felnőttjeit. Van azonban egy kis bökkenő ez utóbbi megfontolással. A ma felnőtt generációja ugyanis már megtermelte, illetve nyugdíjas koráig megtermeli mindazt, amiből élete inaktív éveiben is kényelmesen meg tudna élni – hiszen az egy főre jutó GDP nő. A gond csak az, hogy ebből a munkára jutó rész tendenciálisan csökken. (Ld. OECD.StatExtracts Labour Income Share) Továbbá: annak ellenére, hogy a fiatalok munkába állásának akadályait (pl. tapasztalatlanságuk, nem megfelelő képzettségük, az elvárásaiknál alacsonyabb bérek stb.) részben indokoltan lehet elősorolni, ezek az akadályok messze nem kizárólag kor-specifikusak. Így a fiatalság munkanélküliségét, mint különálló kérdést kezelő szemlélet elköveti a partikularizmus módszertani hibáját, márpedig a módszertani hiba az elemzett probléma lényegének felismerését és így helyes gyógymódjának megtalálását is akadályozza.

Az ifjúsági munkanélküliség ugyanis sem nem új jelenség, sem nem súlyosabb kérdés, mint az idősebbek munkanélkülisége.

Az 15-24 évesek munkanélküliségi rátája (a munkát kereső, azaz „aktív” munkanélküliek aránya a foglalkoztatottak és az aktív munkanélküliek összegéhez mérve) az Európai Unió 12 országában az elmúlt évtizedek valamely évében/éveiben volt már magasabb, mint napjainkban, további 6 országában ért el a maihoz megközelítően magas szintet, és további 7 országában emelkedő tendenciát mutatott már a válság előtt is. A válság persze látványosan rontott a 2000-es évek derekát jellemző viszonylag kedvező helyzeten, ám ez elmondható az idősebbek munkanélküliségéről is. A kérdés tehát az, valóban rosszabb helyzetben vannak-e a fiatalok a munkaerőpiacon, mint az idősebbek. Az adatok összehasonlítása alapján a válasz: nem.

2008 és 2013 első negyedéve között az Unió 25 év alatti munkanélkülijeinek száma 1,6 millióval, 40 százalékkal nőtt, míg az idősebbeké ennél gyorsabban, 8,7 millióval, vagyis 72 százalékkal. A fiatal munkanélküliek száma ráadásul a 2000-es évek elejéhez képest is kisebb mértékben nőtt, mint az idősebbeké.

A fiatalok aránya az összes munkanélkülin belül az EU27 (vagy akár az EU28, az EU15) átlagában éppen a válság kitörése (2008 negyedik negyedéve) óta szinte folyamatosan csökken, és ez igaz majd minden országra külön-külön is. Az Eurostat adataiból végzett számítások szerint 2013 negyedik negyedévében mindössze két országban (Csehország és Magyarország) volt magasabb a fiatalok aránya a munkanélküliek között, mint 2007 végén.

Hosszabb távon, tehát 2000 óta vizsgálva a trendeket kissé változik a kép. Megállapítható, hogy a fiatalok aránya az összes munkanélkülin belül az EU kevésbé fejlett országainak szinte mindegyikében csökkenő trendet mutat, míg a fejlettek esetében többnyire növekvő hajlamú volt. Ez utóbbi szempontból tehát az ifjúsági munkanélküliség nem a fejletlenebb, hanem éppen a fejlettebb EU-országokban jelent nagyobb gondot (a gyorsabb termelékenységnövekedés miatt ott csökken jobban az élőmunka iránti kereslet). Nehéz elképzelni, hogy ez a tény nem játszik szerepet abban, hogy az EU-n belül az utóbbi időben nagyobb figyelmet szentelnek az ifjúsági munkanélküliségnek.

Tudjuk azonban, hogy a fiatalok aránya a teljes népességen belül csökken, ami magyarázhatja a munkanélkülieken belüli EU-szintű aránycsökkenésüket is. Hogy ezt a hatást kiszűrjük, osszuk el a fiatalok munkanélkülieken belüli arányát a fiatalok népességen belüli arányával (mindkét esetben a 15-74 éves korosztályt véve alapul). Nevezzük ezt a rátát „relatív ifjúsági munkanélküliség” (RIM-) aránynak. Ez az arány az EU27 átlagában 2000 és 2004 között mérséklődött, 2004 és 2008 között nőtt, utána viszont meredeken csökkent, és 2012-ben alacsonyabb volt, mint 2000-ben. (1. ábra)

1. ábra           A relatív ifjúsági munkanélküliség (RIM) alakulása az EU27-ben 2000-2012

Forrás: Saját számítások az Eurostat (Statistics by theme/Population és Labour market) adatai alapján

Ugyanakkor a fejlett EU-országok többségének RIM-értéke, annak ellenére, hogy 2008 után csökkent, 2012-ben még mindig magasabb volt, mint az 1990-es évek végén. Mindez megerősíti, hogy a fiatalok munkanélküliségének relatív jelentősége elsősorban az EU fejlettebb országaiban növekszik.

Az „aktív” munkanélküliség azonban nem az egyetlen probléma. A fiatal népesség körében emelkedik a munkát nem is keresők aránya, s ezeket is beszámítva az ún. sem munkába, sem iskolába, nem járók, sem képzésben nem részesülők (munkán, iskolán, képzésen kívül – MIKK) súlya. A MIKK-jelenségről ugyanaz mondható el, mint az aktív munkanélküliekről: nem új és nem is csak a fiatalokat érintő probléma. Már a 80-as évek Angliájában felfigyeltek rá, de csak most, a válság idején kezdték európai szintű problémaként kezelni. Pedig, mint a 2. ábra mutatja, a 15-34 éves MIKK-ek rátáját a válság mindössze visszakorrigálta a 2000-es évek eleji szintre, amelyet csak a válságot megelőző hitelre épülő látszatfellendülés mérsékelt 4-5 éven keresztül.

2. ábra           A MIKK-ráta korcsoportonként az EU27 átlagában 2000-2012

Forrás: Eurostat (Statistics by theme/Education and training/Transition from education to work, early leavers from education and training)

Ha azonban az Eurostat különböző táblázatainak segítségével kiszámoljuk a MIKK-ek arányát az idősebb korcsoportokban is, arra a talán meglepő eredményre jutunk, hogy a fiatalok helyzete e téren sem kiemelkedően rossz. (ld. 3. ábra)

3. ábra           MIKK-ráták korcsoportonként az EU27-ben 2007 és 2011, százalék

Forrás: a 15-34 éves korosztályokra Eurostat, a 35-64 éves korosztályokra saját becslés az Eurostat adatai alapján

Mindez arra utal, hogy a fiatal munkanélküliek és MIKK-ek problémája nem választható el az idősebbek munkaerőpiaci helyzetének alakulásától. Az idősebb generációk, a „szülők”, munkanélkülisége, kereseti viszonyaik, munkakörülményeik és perspektíváik szorosan összefüggnek a fiatal MIKK-ek kérdésével. Az ifjúsági munkanélküliség, illetve MIKK-probléma csak a jéghegy csúcsa, a válság munkakeresletet csökkentő hatásán túl a kielégítő munkalehetőségek hosszú távú, és nem csak a fiatalokat érintő tendenciális hanyatlásának jelzője.

Emlékeztetünk rá, hogy Nyugat-Európában az 1960-as években a munkanélküliség 2-3 százalékot tett ki, az 1980-as évek óta azonban 8-10 százalékot. Természetes, hogy ebben a helyzetben elsősorban a munkaerőpiacra újonnan belépők (tehát a fiatalok) találnak nehezen munkát. De nem azért, mert fiatalok, hanem azért, mert a profittermelés törvényszerűségei miatt a munkahelyek száma (relatíve) csökken. Ez illusztrálják a következők. Az OECD.Stat Extracts adatai szerint Európában a 25-54 éves korosztály munkanélküliségének átlagos ideje (hónapokban) mindig nagyobb volt a 15-24 éves korosztályra jellemzőnél. Ez az arány az 1990-es évek elején 1,2-szeresre csökkent, majd ismét emelkedni kezdett, 2009-ben elérve az 1,9-et. Ezt követően 2012-ben 1,5-re mérséklődött, ami a 70-es évek eleji és 90-es évek végi szintnek felel meg. Az idősebb korosztályok munkaerőpiaci helyzete tehát semmivel sem jobb, sőt rosszabb, mint a fiataloké. Ez utóbbiak, mint új belépők, nehezen találnak ugyan munkát (mert a munkakereslet csökken), de könnyebben, mint az idősebb munkanélküliek. A foglalkoztatók – ha egyáltalán szükségük van új munkaerőre – inkább vesznek fel egy tettre kész, alacsonyabb bérű fiatalt, mint egy idősebbet. A fiatalok magas munkanélküliségi rátája tehát nem korosztály-specifikus probléma, hanem csupán a foglalkoztatás iránti kereslet általános csökkenésének természetes kifejezője.

Az Unió az Ifjúsági Garancia Programmal kíván a helyzeten javítani. Irányított támogatást ad a fiatalok oktatásához, foglalkoztatásához, amelynek mértéke 2014 és 2020 között elérheti a 8 milliárd eurót. Ha azonban az ifjúsági munkanélküliség – mint fentebb illusztráltuk – nem önálló probléma, akkor önálló kezelésétől sem várható tartós eredmény.

A technológiai fejlődés élőmunkát vált ki, tehát csökkenti a termelés munkaidő-igényét. A profittermelés azonban nem a munkaidővel gazdálkodik, hanem a költségekkel. A termelékenység növekedésének jóvoltából a termelésből felszabaduló munkaórákat felhalmozza a munkanélküliek oldalán, miközben a foglalkoztatottak munkaideje – leginkább a fokozódó munkaintenzitás formájában – akár még nő is. Ezért csökken a foglalkoztatás, és csökken a bér/GDP arány is – ami elszegényíti a társadalmat és egyben gátolja a tőkeértékesülést: időről időre válsághoz vezet.

Ezt a körben forgó ellentmondást előbb-utóbb ki kell küszöbölni, de addig is célszerű a társadalmi polarizáció és a bérmunka teljesítményt visszafogó hatását enyhítő megoldásokat keresni. Ezek egyike a feltétel nélküli alapjövedelem, amely a társadalom minden tagja számára emberhez méltó megélhetést biztosítana a születéstől a halálig.

A feltétel nélküli alapjövedelem ötlete egyidős a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjével, Thomas Paine vetette fel még az Ember jogai című művében 1792-ben (sőt már előtte is tettek rá javaslatot pl. Montesquieu). Az emberi alkotóképesség felszabadítása a munka kényszerjellege alól jelentősen megnövelhetné a munka termelékenységét, elősegítené a termelésnek a valós szükségletekhez igazodását, visszanyesné a „fogyasztói társadalom” talmi értékeinek előállítására kidobott időt és pénzt. A fiatalok azt tanulhatnának és dolgozhatnának (fizetségért, vagy anélkül), amit szeretnének, illetve aminek szükségét látják, vagy amit a vállalkozók megfelelő mértékben megfizetnek, miközben az alapjövedelem hátterével a munkabérek a szívesen és nem kényszerből végzett tevékenységek esetében – a piaci alkufolyamat természetes eredményeképpen – a mainál kisebbek lehetnének. A MIKK-probléma és általában a munkanélküliség problémája, de még a nyugdíj-probléma is elesne.

Az alapjövedelem realitásával szemben elsősorban pénzügyi, másodsorban erkölcsi ellenvetések fogalmazódnak meg – hasonlóképpen, mint a rabszolgaság eltörléséért folyó amerikai polgárháború idején, amikor a déli államok azt hitték, gazdaságuk összeomlik a rabszolgarendszer nélkül. Az alapjövedelemmel szembeni ellenvetések részletezésére itt most nincs mód (helyette ld. itt), de az bizton állítható, hogy az ellenvetések nagy része a koncepció alapos ismeretének hiányából, s így meg nem értéséből táplálkozik. Jelesül abból, hogy a ceteris paribus (minden egyéb feltétel változatlan) módszerével viszonyulnak a kérdéshez. Az állami tevékenység és újraelosztás jelenlegi rendszeréből, a GDP-termelés mai szintjéből és szerkezetéből, a megélhetésükért magukat eladni kénytelen, munkájukat gyakran nem szerető emberek mai mentalitásából indulnak ki, holott mindez az alapjövedelemmel alaposan megváltozna.

A feltétel nélküli alapjövedelem európai szintű bevezetésére irányuló civil kezdeményezés a napokban bukott el (a szükséges aláírásoknak csak 28,5 százaléka gyűlt össze), de egyre több országban beszélnek róla. A különböző felmérések különböző támogatottságot mutatnak a társadalom részéről, és az igenlők aránya ott nagyobb, ahol a megkérdezetteket kellően tájékoztatják a koncepcióról (így lehet, hogy például Svájcban sikeres volt a népszavazási kezdeményezés az ügyben).

Ott és amennyiben, ahol a globális kapitalizmus megnyugtató választ tud adni a megélhetésüket egyre nehezebben biztosító tömegek (így például az EU 124,5 millió szegénye vagyis a lakosság egynegyede) számára, az alapjövedelem koncepciója bizonyára ismét a ködbe fog veszni. Addig is – látva a társadalomtól érkező csekély támogatottságot – egyszerű és költségkímélő megoldás lenne, ha csak az kapná meg, aki egyetért vele...

Artner Annamária

A kérdés bővebb tárgyalását ld. Artner Annamária: A fiatalok munkanélküliségének kérdéséhez Európa példáján keresztül. Közgazdasági Szemle LX. évf., 2013. december (1370-1392. o.). 2014 márciusától letölthető innen.