A Világgazdasági Intézet blogja

Világgazdasági Intézet, MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont / Institute of World Economics, Centre for Economic and Regional Studies HAS





Friss topikok

Címkék

adóharmonizáció (1) adósságfinanszírozás (4) adósságválság (2) Afrika (1) agrárkereskedelem (2) agrártermelés (1) agriculture (1) ajánló (4) alterglobalizáció (1) Amerikai Egyesült Államok (9) arab országok (1) árfolyamrendszer (1) artner annamária (23) asean (1) Asger Olesen (1) asia (1) austerity package (1) Ausztria (2) autóipar (3) automotive industry (1) bailout (1) bankia (1) bankszabályozás (2) Basel III (1) bázel (1) belső (1) belső fogyasztás (1) beruházás (1) biedermann zsuzsánna (5) bitcoin (1) Brazil (1) brazília (3) Brazília (4) brexit (1) buborék (1) business capture (1) central and eastern europe (3) chiang mai (1) China (2) cikkajánló (1) Ciprus (1) climate change (5) cmi (1) CRD IV (1) crisis (3) David Ellison (1) david ellison (4) davos (2) Deák András (5) demokrácia (1) dezséri kálmán (2) Dodd-Frank Act (1) durban (1) eastern partnership (1) Egyesült (1) Egyesült Királyság (4) elnökválasztás (4) éltető andrea (23) EMIR (1) energetika (1) eng (25) értéklánc (1) északi országok (1) EU (21) EU-büdzsé (2) euró (7) euró-csatlakozás (1) Európa (1) európai (3) Európai Bizottság (3) eurozóna (7) eurózóna (12) EU Climate Policy Framework (1) exportdiverzifikáció (1) exportorientáció (1) exportorientált növekedés (1) farkas péter (7) FDI (1) Fehér könyv Európa jövőjéről (1) feldolgozóipar (1) felháborodottak (1) felzárkózás (2) fenntarthatóság (1) financial market regulation (1) financial reform (1) fogyasztás (1) földgáz (2) franciaország (6) függetlenség (2) g20 (1) g8 (1) gazdasági növekedés (1) GGTTI (1) globális értékláncok (2) globalizáció (1) görögország (18) görög államadósság (2) greece (1) grexit (1) Grúzia (1) hans petersson (1) Hans Petersson (1) háttéranyag (1) Hegedüs Zsuzsanna (10) Horvátország (1) humán tőke (1) hun (163) Hungary (3) ifjúsági munkanélküliség (1) ingatlanbuborék (1) innováció (1) International Visegrad Fund (2) investment screening (1) iparfejlesztés (1) Irán (1) írország (1) italy (1) John Szabó (1) jubileumi konferencia (1) K+F (1) kapitalista piacgazdaság (1) kapitalizmus (1) kap reform (1) Katalónia (7) keleti partnerség (1) kelet ázsiai regionalizmus (1) Kerényi Ádám (4) kína (10) Királyság (2) kiss judit (8) klímacsúcs (1) költségvetés (2) konferencia-beszámoló (2) kornai jános (1) Kőrösi István (7) közép kelet európa (8) közös agrárpolitika (1) központosítás (1) kutatási beszámoló (1) labour (1) labour reform (1) lemaradás (1) leminősítés (1) ludvig zsuzsa (4) LULUCF (2) magyarország (5) marco siddi (1) market (1) Martin Schulz (1) Mattias Lundblad (1) menekültek (1) mezőgazdaság (2) MiFID (1) migráció (1) minimálbér (1) modellváltás (1) Moldova (1) monitoring-jelentés (1) műhelybeszélgetés (1) működőtőke (1) multipolaritás (1) munkaerőpiac (3) munkanélküliség (3) N. Rózsa Erzsébet (1) Naszádos Zsófia (5) Németország (3) nemzetközi pénzügyi rendszer (3) nemzetközi termelési rendszerek (1) népszavazás (2) novák tamás (5) növekedés (2) nyersanyag-gazdaság (1) OFDI (1) ökoszociális piacgazdaság (1) oktatás (1) olajár (1) olaszország (1) One Belt One Road (1) OPEC (1) open letter (1) oroszország (10) Orosz Ágnes (5) pénzügyi tervezet (1) Peragovics Tamás (1) Peter Golias (1) population (1) porfolioblogger (2) portfolioblogger (129) portugal (1) portugália (1) Post-Kyoto Framework (1) processes (1) public finance consolidation (1) putyin (1) rácz margit (19) recession (1) recesszió (1) Ricz Judit (3) románia (1) Románia (1) russia (1) simai mihály (4) Skócia (1) social (1) Solti Ágnes (2) somai miklós (12) spain (3) spanyolország (18) state capture (1) Szalavetz Andrea (2) szankciók (1) Szanyi Miklós (1) szegénység (1) szigetvári tamás (7) Szijártó Norbert (2) szociális világfórum (1) sztrájk (1) szunomár ágnes (9) szüriza (3) szuverén vagyonalapok (1) társulási szerződés (1) terepkutatás (1) termelési (1) területi mintázat (1) think tank kerekasztal (1) tobin adó (1) törökország (5) trade (1) ttip (1) túlzott deficit eljárás (1) Túry Gábor (4) új tagországok (1) Ukraine (2) ukrajna (5) unió (2) United States of America (1) választások (19) vállalati döntéshozatal (1) vállalati jövedelemadó (1) vállalati útonállás (1) válság (44) Vida Krisztina (4) világgazdasági fórum (1) világgazdasági kihívások (4) világgazdasági növekedés (3) világkereskedelem (4) visegrádi országok (2) Visegrad countries (2) völgyi katalin (2) Volkswagen (1) weiner csaba (2) welfare models (1) welfare state (1) Wisniewski Anna (1) world social forum (2) world trade (1) wto (1) Címkefelhő

Geopolitikai változások Közép-Európában – a Keleti Partnerség kudarca után

2013.11.29. 09:37 Világgazdasági Intézet

A Keleti Partnerség eddigi talán legfontosabb küldetése kudarcba fulladt, s Ukrajna kihátrált a társulási megállapodás aláírásából. Úgy tűnt, hogy az Európai Unió érintett szereplői közül többeket is nagyon meglepett ez a fordulat, ami azt jelzi, hogy az EU továbbra sem érzékeli kellőképpen az elmúlt néhány évben a pozícióját, érdekérvényesítő képességét érintő változásokat a közép- és kelet-európai térségben. Ha megvizsgáljuk az aláírással kapcsolatos rövid távú hatásokat és érdekeket, talán már nem is tűnik annyira meglepőnek az ukrán lépés. Sokkal kevesebb szó esik Moldováról és Grúziáról, amelyekkel az EU jövőre tervezi a most Ukrajnával kútba esett megállapodás aláírását (Vilniusban annak parafálására kerül sor), de annak eredménye nyilván nem lesz független attól, hogy az addig terjedő időszakban milyen lépésekre kerül sor. Esetükben, már csak méretükből adódóan és kiszolgáltatott helyzetüket is tekintve igen nagy aggodalomra adhat okot az egyre erőteljesebb orosz érdekérvényesítés (különösen Moldova esetében). Az Ukrajnával és a Keleti Partnerség jövőjével kapcsolatban jelentkező dilemmák mellett a kudarc Közép-Európára nézve egy kedvezőtlen, hosszabb távú folyamat logikus részeként is értelmezhető.

Mi is várt volna Ukrajnára rövidtávon, ha Vilniusban november végén aláírja az EU társulási megállapodását, aminek célja a szabadkereskedelem létrehozása az Európai Unióval, de a tagság ígérete nélkül? Egyrészt, teljesíteni kellett volna a jogállamiság alapvető megerősítését, a politikai szabadságjogokat és az emberi jogokat garantáló európai uniós követelményeket. Ez a demokratizálódás, az átláthatóság növelése irányába való elköteleződést jelentene. Másrészt, a nyugat felé való nyitás az IMF hitelszerződéséhez kapcsolódó feltételek teljesítését tette volna szükségszerűvé. (Ukrajna 2010-ben kötött megállapodást az IMF-vel, de csak a hitel kis részét kapta meg, mert leállította a megállapodásban foglaltak végrehajtását). Ez a költségvetési hiány csökkentését, a hazai gázárak emelését (merthogy a gázt az importárnál olcsóbban értékesítik a piacon, a veszteséget pedig a költségvetés állja), illetve az árfolyam leértékelését jelentené. Az IMF-re azért lenne szüksége Ukrajnának, mert az ország gazdasági és pénzügyi helyzete rossz. Oroszország erősödő gazdasági nyomása az év során már éreztette negatív hatását, különösen az ukrán export korlátozása révén. Ha a megállapodás következtében Oroszország még tovább növelné szorítását, az könnyen pénzügyi és gazdasági válságot eredményezne. Az elmúlt években Ukrajna azért tehette meg az IMF mellőzését, mert a piacon is tudott forrást bevonni (persze drágábban, mint az IMF hitel), viszont a kedvező nemzetközi környezet elromolhat, s az ukrán gazdaság teljesítményével kapcsolatos aggodalmak a forrásbevonás költségeit is megemelik. (A hosszúlejáratú devizaadósságot tekintve Ukrajna Magyarországhoz hasonlóan a spekulatív kategóriában van, de besorolása még kedvezőtlenebb. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kedvezőbb megítélésű országokhoz képest csak magasabb felárral tud forrást bevonni.)

Ugyanakkor az EU piacára jutás feltételei jelentősen javultak volna, ami lehet, hogy hosszú távon kedvező gazdasági hatásokat eredményezhetne (a kereskedelmi nyitásból származó növekedési nyereséget elemzések jelentősre teszik), ugyanakkor szinte azonnal drasztikus gazdasági és politikai alkalmazkodást követelt volna meg. Oroszország és az Európai Unió hasonló mértékben célterülete az ukrán kivitelnek (Oroszország súlya azonban némiképp meghaladja az EU-ét, és növekvő pályán volt az elmúlt években), s nyilvánvaló, hogy az exportot nem lehet egyik pillanatról a másikra új piacokra orientálni. Egy drasztikus orosz importkorlátozás cégek tömege számára jelentene csődhelyzetet. (Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni a közép-európai országok vállalati szektorának összeroppanását a kilencvenes évek elején az orosz piac összeomlását követően.) Ukrajna tehát rendkívül kiszolgáltatott helyzetben van, s egy esetleges Oroszországgal való szakítás csak azonnali, legalább hasonló mértékű nyereséggel lenne kompenzálható. Az ellensúlyozáshoz az Európai Uniónak sem a lehetősége, de leginkább a kedve nincs meg. Mások szerint az EU nem is adhat a jelenleginél kedvezőbb ajánlatot Ukrajna és a térség többi országa számára, és nem is fog. Erre az EU jelenleg nincs felkészülve, s főleg nem az Oroszországgal fenntartott kapcsolatok kiélezésére. Ez egyben a nyílt feladása is az EU hathatósabb befolyásolási képességének a térségben. Logikáját tekintve tulajdonképpen ugyanaz a helyzet, mint az eurózóna válságának mélyülése során volt: ha eredményt akarnak elérni, akkor az sokba kerül. Mint ahogy leginkább Görögország példája bizonyítja, ez nem spórolható meg, s az eredmény még akkor sem biztos – hiszen támogatással, pozitív imidzs kialakításával kellene eredményt elérni, ami nem mindig erős érvrendszer a jelentkező kedvezőtlen „mellékhatások” következtében. Amire ezután leginkább számítani lehet az EU részéről, az a reménykedés abban, hogy majd jön egy kedvező irányú politikai átalakulás (vagy úgy, hogy tüntetések lesznek, ami a narancsos forradalomhoz hasonló változáshoz vezet, vagy majd 2015-ben az elnökválasztáson történik átrendeződés), aminek eredményeként hirtelen megoldódik minden, s a reformorientált vezetés elfogadja azt, aminek hosszú távon mindenki szerint csak előnyei lehetnek. Ez a reménykedés nem kellően megalapozott.

A társulási megállapodáshoz kötődő rövid távú negatív hatások a fentiek alapján nyilvánvalóak, a lakosság jelentős része, amelyik most csalódottan látja az EU társulási tagság elúszását, hamar igen kedvezőtlen gazdasági következményekkel szembesült volna, ami könnyedén felülírta volna a társulás tényéhez kötődő örömöt. A sokat hangoztatott hosszú távú előnyök (jobb piacrajutás) pedig Görögországra (lényegében csődhelyzet és versenyképtelenség), Szlovéniára (hatalmas bankkonszolidációs költségek, drasztikusan romló gazdasági kilátások), vagy éppen Magyarország (a csatlakozás óta lényegében stagnáló fejlettségi szint) teljesítményére tekintve pedig szintén nem egyértelműek. Vagyis Ukrajna vezetője lényegében a rövid-közép távon számára leginkább előnyös megoldást választotta, ami továbbra is lehetővé teszi az állami vagyon átjátszását a preferált befektetőknek, s a hatalmi ágak nem szilárd szétválasztáshoz kötődően a jogszabályok és a bírósági ítéletek érdekeinek megfelelő befolyásolására.[1] Az autoriter típusú vezetés (bár erre a kifejezésre egész Kelet-Európában érzékenyen reagálnak a vezetők, de azért erről van szó itt is) minden szabályozási feltételt úgy tud módosítani, hogy az neki előnyösen alakuljon (akár a választási szabályokról, akár egyéb keretekről legyen is szó).

A Keleti Partnerség kiüresedése mellett azonban további következményeket is érdemes átgondolni, amelyek az egész közép és kelet-európai térség geopolitikai és gazdasági helyzetével összefüggésbe hozhatóak. Egyrészt emlékeztetni kell arra, hogy az EU távolról sem olyan határozott ösztönzője most az integrációnak, mint mondjuk volt a kilencvenes években. Nem is szerepelt a Keleti Partnerség ajánlatában a későbbi EU-tagság ígérete, inkább csak a szabadkereskedelem megteremtésére irányul. Mégis, Ukrajna jelentősége a társulási megállapodást tekintve nemcsak szimbolikus lett volna, hanem stratégiailag sokkal több. A demokrácia és a nyugati típusú gazdasági modell tovaterjesztése az utóbbi időben kemény falba ütközött. Ez persze nem csodálható, hiszen a jelenlegi tagjelöltek, vagy az egyéb módon már az EU-hoz közeledő országok felkészültsége még a 2007-ben csatlakozott, s az EU korábbi tagjaihoz képest mért fejlettségi szakadékot megtestesítő Bulgáriához és Romániához képest is gyengébb. A fejlettségi heterogenitás az elmúlt néhány évben óriási problémákat okozott, s az országok közötti konvergencia sem valósult meg, sok esetben a különbségek növekedni kezdtek. Emiatt is a további bővítés minimális népszerűséggel rendelkezik az Európai Unióban (amellett, hogy az EU a saját lakosai számára is talán minden korábbinál népszerűtlenebb). Ukrajna kiesésével úgy is fogalmazhatunk, hogy egy zűrös üggyel kevesebb, amivel az Európai Uniónak szembe kell néznie, s ez némi könnyebbséget jelent a lényegében csődben lévő Görögország és a súlyos problémákkal küzdő eurózóna tagok problémája tükrében. Ráadásul a görög helyzet a pénzügyi menedzselésen kívül egyelőre nem hordozza magában a strukturális átalakítás és a hosszabb távú fenntarthatóság lehetőségét sem.

Putyin elnök legutóbbi elnökké választásakor szinte elsőszámú stratégiai célkitűzésként fogalmazta meg, hogy a FÁK területének minél teljesebb reintegrálása orosz vezetéssel megvalósuljon.[2]  Oroszország, alapozva arra a gazdasági stabilitásra, amit az elmúlt években elért, a kilencvenes évekhez képest teljesen eltérő módon, kezdeményezőbben lép fel a nemzetközi ügyekben. A gazdasági kérdéseket illetően szerepe már ma is jelentős, sőt növekvő, mégha sokan eközben az ország hosszú távú strukturális problémáira hívják fel a figyelmet,[3] vagy éppen a rövid távú gazdasági stagnáláshoz kötődő nehézségeket hangsúlyozzák, arra utalva, hogy az orosz vezetés helyzete labilissá válhat. Jelenleg azonban az orosz rezsim stabilizálódása következtében az ország egyre világosabbá teszi, hogy a nemzetközi gazdasági és politikai ügyekben igyekszik a kilencvenes években meggyengült pozíciót visszaszerezni, különösen a földrajzilag közeli területeken. Az utóbbi években Oroszország a feltörekvő országok közül a legfontosabb tőkeexportőrré vált, sokszor állami, vagy államilag befolyásolt vállalatokon keresztül, nyilvánvalóan nem függetlenül a politikai érdekek érvényesítésétől. Kelet-Európában Oroszország a legaktívabb befektető, s Közép-Európában is tudott pozíciókat kiépíteni. Ez azt is jelenti, hogy a gazdasági behatolás mellett abban is érdekelt, hogy a nyugati típusú demokrácia terjedése megálljon, sőt akár vissza is forduljon, esetleg még olyan országokban is, ahol pedig az már megszilárdulni látszott. „Oroszország nem érdekelt abban, hogy a közelében virágzó demokráciák legyenek, mert ez megzavarhatná a saját lakosságának gondolkodását. Úgy vélem, Oroszország szívesen veszi, ha a határai mellett hozzá hasonló autoriter államok helyezkednek el.”[4] Francis Fukuyama ezen megállapításával maximálisan egyetérthetünk. 

Az EU saját problémái, és Oroszország erősödő geopolitikai szerepvállalása következtében folyamatosan teret veszít Közép-Európában, s a gazdaságliberalizálás mellett a demokrácia alapelvei is meg-megkérdőjeleződnek az EU belső és külső határvidékein. A romló pozíciókat mi sem jellemzi jobban, mint az EBRD idei Tranzition Reportja, ahol hosszú idő óta rontottak egyes 2004-ben csatlakozott országok mutatóin (Magyarország, Szlovákia), s a különböző versenyképességi ragsorok is hanyatlást mutatnak Magyarország, Csehország, vagy épen Szlovákia esetében (pl. World Economic Forum 2013-2014 Global Competitiveness Report), hogy a gazdasági reformokban elmaradt, jelentős állami szektort fenntartó Szlovénia bankkonszolidációs vesszőfutásáról ne is beszéljünk. Vagyis az EU-hoz csatlakozott közép-európai országok esetében általában romlás figyelhető meg a gazdaság teljesítményét, hosszú távú kilátásait, vagy éppen a demokrácia helyzetét illetően. Az EU-tagság, vagy az EU-hoz kapcsolódás perspektívája jelenleg a felszínen nem tűnik egyértelműen sikeresnek.

Felvethető, hogy az Európai Uniónak nagyobb nyomást kellene gyakorolnia Oroszországra, méghozzá gazdasági téren, s ezzel lehetne elriasztani az EU számára nem kívánatos lépésektől. E szerint az EU-nak korlátoznia kellene az orosz vállalatok befektetéseit, illetve ki kellene használni, hogy Oroszország jelentősen függ az európai gazdasági kapcsolatoktól, elsősorban az energetika területén, s ezzel kordában lehetne tartani az orosz érdekek érvényesítését, mondjuk Ukrajna esetében. Ezzel kapcsolatban két fenntartás tehető. Egyrészt az, hogy az orosz vállalatoknak van pénze, ami azt is jelenti, hogy a labilis pénzügyi helyzetben lévő nyugat-európai cégek, amelyek kelet-európai kitettséggel rendelkeznek, s tulajdonosuk esetleg vevőt keres rá, sok esetben főleg orosz befektetőkre számíthat, például a bankszektorban. A nyomásgyakorlás tehát azt jelentené, hogy a tulajdonosok politikai ráhatásra mégsem annak a vevőnek adják el a vállalatokat, amelyiknek adott esetben szeretnék. Ez a beavatkozás hasonló lenne ahhoz, amit a vállalatok befolyásolása terén egyes, az EU által is bírált kelet-európai országok gyakorolnak. Ami pedig az EU szintű szankciók lehetőségét illeti Oroszország ellen, ezt alapvetően megkérdőjelezi, hogy az egyes tagállamok külpolitikai és gazdasági érdekei eltérőek, és vannak olyan országok, amelyek kimondottan jó kapcsolatokat ápolnak Oroszországgal. Az EU-tól aligha várható jelenlegi helyzetében, hogy egységesen fel tudna és fel is akarna lépni Oroszországgal szemben.

Vagyis célszerű konstatálni, hogy a geopolitikai realitások alapvetően megváltoztak az elmúlt egy évtizedben Közép-Európában. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha az EU meghatározó szerepet kíván játszani a térségben, az sokkal nagyobb elkötelezettséget, határozott stratégiát igényelne. Az EU problémái, s ehhez illeszkedően Ukrajna döntése szinte bizonyítja azt a közkeletű amerikai vélekedést is, hogy az Európai Unió struktúrájából adódóan rendkívül nehézkes, és kevés nemzetközi kérdést tud megnyugtatóan rendezni. (A legújabb amerikai mondás szerint: Putyin-EU 2:0; utalva Szíria és Ukrajna esetére.) Nem véletlen a sürgetés, hogy Németország vállalja fel még inkább vezető szerepét a térségben, amit az elmúlt évtized gazdasági eredményeivel szilárdított meg.[5] Ennek formája és módja azonban jelenleg még nem dőlt el véglegesen.

Az orosz érdekszféra erősödése a gyenge EU mellett növekvő kockázatot jelent a Lengyelországtól Bulgáriáig terjedő zónában. A Keleti Partnerség jelenlegi formában történő bukása[6] a Közép-Európában zajló gazdasági és politikai destabilizálódási folyamat egyik újabb állomása, ami sokak számára akár egy újabb bizonyítéka lehet az EU tehetetlenségére (máshogy: impotenciájára). Ez pedig a gazdasági nehézségektől megtépázott, többségében viszonylag kedvezőtlen gazdasági kilátásokkal rendelkező, hanyatló életszínvonallal jellemezhető országokban tovább erősíthet bizonyos EU-ellenes gazdasági és politikai stratégiákat (a negyedéves gazdasági adatokban néha megjelenő esetleg kedvezőbb adatokból nem érdemes hosszú távú következtetéseket levonni, a közép-európai gazdasági növekedés a következő két-három évben egyszerűen nem tud fenntartható módon stabil magas szintet elérni). Vagyis a Keleti Partnerség halványulása egy újabb instabilitási hullámot is elindíthat a régióban. És akkor még nem is említettük, hogy a térség jelenlegi gazdasági csoda országa (Lengyelország) állami beruházásokra alapozott modellje is megbicsakolhat, ráadásul a 2015-ös választások eredménye akár jelentős fordulatot is hozhat az ország jelenlegi nemzetközi gazdasági és politikai stratégiájában. A lényeg, hogy Közép-Európa, s benne a 2004-ben és 2007-ben csatlakozott országok a megváltozott geopolitikai adottságok mellett régen elfeledettnek hitt kockázatok felerősödésének, a nyugati típusú gazdasági és politikai modell további gyengülésének terepéül szolgálhatnak a következő időszakban. 

A kérdés joggal merül fel, hogy mi mérsékelheti esetleg a negatív forgatókönyvek megvalósulásának esélyét? Ezzel összefüggésben egyre többször merül fel az Egyesült Államok aktívabb szerepvállalására való sürgetés, és növekvő számú elemzés hív fel az elkötelezettebb amerikai fellépésre. Az egyik legújabb értékelés Andrew Michta tollából, vagy éppen a CEPA anyagában, a Keleti Partnerséggel kapcsolatos kongresszusi meghallgatás anyagai az Atlantic Council, a Heritage Foundation, illetve a Petersen Institute elemzőitől, vagy az Európai Unió vesztenivalójáról a Carnegie Endowmenttől. Mindez azt jelzi, hogy a térség geopolitikai változásai már elérték azt az ingerküszöböt, ami világpolitikai szinten is megjelenhet. A nagyobb szerepvállalást tekintve gazdasági téren biztató perspektíva lehet Európa számára a TTIP (Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség), de ennek előrehaladásának üteme egyelőre bizonytalan.

Összegezve: a közép-európai régió világgazdasági és világpolitikai súlya jelentéktelen, igazából az EU meggyengülése és Oroszország megerősödése teremtett egy olyan helyzetet mára, amikor a térség a ismét a nyugat és a kelet határterületén mintegy elválasztja egymástól a két világot. A  volt szocialista országok helyén kialakult, változatos kapitalizmusmodellt megvalósító országok ma még inkább a nyugati érdekszférába tartoznak, a jövő azonban sokkal kiszámíthatatlanabb, mint azt bárki is gondolhatta volna a 2004-es tömeges bővítés időszakában. Akkor úgy tűnt, hogy a térség döntő része gazdaságilag, politikailag, és intézményileg is a nyugat-európai típusú fejlődési utat választotta. Ukrajna esete azért is fontos, mert hangsúlyosabbá teszi azt, hogy a Nyugat érdekérvényesítő vagy vonzóképessége nagymértékben gyengül ebben a térségben, ami a gazdasági válság kedvezőtlen hatásaitól szenvedő országokban kiszámíthatatlan politikai és gazdasági mozgásokat eredményezhet a jövőben.

Novák Tamás

[1] Anders Aslund, Ukraine’s President Viktor Yanukovych Opts for Robber Capitalism. November 21st, 2013. Peterson Institute for International Economics. http://www.piie.com/blogs/realtime/?p=4107

[2] Ludvig Zsuzsa, Oroszország új világgazdasági szerepben? In: Közgazdasági Szemle, IX. évf., 2013. október (1090-1118. o.)

[3] Ezzel kapcsolatos részletes elemzés például Ilan Berman, Implosion: The End of Russia and what it means for America. New York: Regnery Publishing (2013)

[4] Francis Fukuyama on Democratization in Eastern Europe. RFE/RL. Augustus 27. 2013. http://www.rferl.org/content/interview-fukuyama-democratization-eastern-europe/25087539.html

[5] Andrew A. Michta, “Back to the Frontier”, The American interest, (November/December 2013)

[6] Taras Kuzio, EU Needs to Rethink its Eastern Partnership Policy, Atlantic Council, http://www.atlanticcouncil.org/blogs/new-atlanticist/eu-needs-to-rethink-its-eastern-partnership-policy

1 komment

Címkék: ukrajna hun portfolioblogger keleti partnerség novák tamás

A bejegyzés trackback címe:

https://vilaggazdasagi.blog.hu/api/trackback/id/tr605666609

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bankvezér 2013.11.29. 11:13:52

"A volt szocialista országok helyén kialakult, változatos kapitalizmusmodellt megvalósító országok ma még inkább a nyugati érdekszférába tartoznak, a jövő azonban sokkal kiszámíthatatlanabb, mint azt bárki is gondolhatta volna a 2004-es tömeges bővítés időszakában."
Igen, már egy ideje "új szelek fújnak".
bankar.blog.hirszerzo.hu/2012/09/06/europa-ujrafelosztasa-a-putyin-merkel-paktum/