Mi minden húzódhatott meg ennek az igen hosszúra nyúlt, de annál fontosabb és izgalmasabb folyamatnak a hátterében? Az elmúlt évek, évtized orosz-Nyugat, többnyire politikai jellegű vitái során időnként olyan nyugati fenyegetések is elhangzottak, hogy a fejlett gazdaságok, illetve közülük egyesek nem fogják támogatni Oroszországot a WTO-hoz történő csatlakozásában. Számított-e valaha is ez a fajta meggyőzés Oroszországnak? Úgy gondolom, nemigen. Éppen a fejlett gazdaságok voltak ugyanis azon az oldalon, ahol erősebben, de legalábbis rövid-középtávon is már jelentős előnyökkel kecsegtető módon jelentkeztek az orosz csatlakozás melletti (könnyebb piacra jutási, komfortosabb üzleti környezetet ígérő) érvek. Ennek jele a, bár nehézségek árán, de mégis évekkel ezelőtt megkötött kétoldalú megállapodás az Európai Unióval (2004-ben) és az Amerikai Egyesült Államokkal (2006-ban). Egy másik jele a sokak által még nemrégiben jelentős akadálynak minősített, végül azonban legyőzhetőnek bizonyult grúz ellenkezés, amelyet az említett „nagyok” némi diplomáciai meggyőzéssel  természetesen képesek voltak semlegesíteni. A tárgyalóasztal másik oldalán, Oroszország volt az, amelyik a csatlakozás rövid- és középtávú hatásait mérlegelve halogatta, de legalábbis nem siette el az előrelépést. Nem véletlenül, hiszen a pozitív hatások – nyugati elemzők szerint is – inkább hosszabb távon, míg a hátrányok rövidtávon voltak várhatók.

A kétezres évek első évtizedében, egészen a világgazdasági válság kitöréséig, illetve annak oroszországi begyűrűzéséig az orosz gazdaság irigylésre méltó, akár 6-8%-ot is elérő növekedési ütemekkel dicsekedhetett, WTO-tagság híján is. Ennek okát, kissé leegyszerűsítve, éppen az orosz külkereskedelem speciális szerkezete adja, amely egyúttal arra is válasz, miért nem volt sürgős Oroszországnak a belépés. Az orosz gazdaság egyoldalú szerkezete, amelyben az energetika kulcsszerepet tölt be a magyarázat mindkét kérdésre. A kétezres évek világgazdasági energiaár-emelkedéséből alaposan profitáló gazdaság számára egyszerűen nem volt igazán jelentős kérdés a WTO-tagság és azzal együtt számára is jelentkező külgazdasági nyitás, hiszen legfőbb exporttermékei esetében a külföldi piacok amúgy is szinte teljes mértékben liberalizáltak. Az egész gazdaság, és nem mellékesen a költségvetés számára is meghatározó súlyú energiaexport nem igényelte a partnerek kölcsönös nyitását, miközben a nyitás elmaradása odahaza lehetőséget nyújtott az egyéb ágazatok védettebb helyzetének megtartására. Ezt a helyzetet nagyon előnyösen is kihasználhatta volna az ország, egyfajta felkészülésre a később azért várhatóan mégis bekövetkező nyitásra a WTO keretein belül. Rossz hír az orosz gazdaság számára, hogy ez a felkészülés csak nagyon részlegesen következett be. A másik oldal érvelése épp ezen alapul: a liberalizáció a piaci verseny kényszerű éleződésével önmagában gazdaságszerkezetet javító, tisztító hatással jár. Egy ország, pláne annak mindenkori politikai vezetése számára azonban közel sem mindegy, hogy ennek mi a rövidtávon jelentkező ára. Az energialábon biztosan álló, s az energetikai szektorból a többi ágazatba és a lakosság szélesebb rétegeihez is jövedelmeket átcsorgató orosz gazdaság a kétezres évek első évtizedében megengedhette magának, hogy védje termelőit. Ez egyébként is egyre határozottabb szándékává vált az elmúlt évtized orosz vezetésének, az orosz protekcionista gyakorlat az egész világ számára jól ismert jelenség. Ráadásul a gazdaságban is növekvő állami szerepet szánó és elérő orosz vezetésnek a csatlakozás elodázásával egy sor más kérdésben is mozgástere maradt. Köztudott, hogy az orosz gazdaság szabályozási rendszere, bár időközben egyes területeken közelített a nemzetközi normákhoz, azonban alapvetően mégis sajátos, a külföldi partnerek számára nehezen átlátható, elfogadható volt. Az orosz csatlakozással az orosz üzleti környezet vonzóbbá válik a külföldi partnerek, köztük is a befektetők szemében annak nemzetközileg is elfogadott szabályozási gyakorlatának köszönhetően.

A csatlakozási folyamat 2011. végi lezárását, s az Oroszország tárgyalópartnereinek az utolsó pillanatig azért izgalmakat okozó 2012. júliusi oroszországi ratifikációnak a jelentőségét mindennek fényében kell kezelnünk. A folyamat lezárása tehát egyrészt jelzés a nemzetközi szereplők felé Oroszország (újbóli) együttműködési készségéről, másfelől arról, hogy a modernizációs célkitűzés a mai helyzetben már több lehet puszta retorikánál, s az ország vezetése kész a gazdaság szerkezeti megújulását, versenyképességének növelését a WTO-tagságból következő piaci útra (is) bízni. Mindez odahaza azonban még komoly csatákat fog jelenteni, hiszen az egyes ágazati lobbikörök nem fognak könnyen belenyugodni helyzetük nehezedésébe, s további állami védőernyőért fognak folyamodni, ami a WTO-tag ország vezetése számára már komolyabb fejtörést okozhat. A „tagság vagy nem tagság” kérdéskör lezárulása után így vélhetően egy újabb kérdést kell feltennünk: „milyen lesz ez az orosz tagság?” Oroszországot ismerve nem lesz simulékony, az ország gazdasági szereplőinek külföldi partnereit a tagság ténye mellett is érhetik majd kellemetlen meglepetések. S ehhez nem is szükséges feltétlenül az orosz vezetés megengedő, esetleg a WTO-elveket, szabályokat, kötelezettségeket tudatosan megszegő magatartása. Az üzleti mentalitás megváltoztatása ugyanis nem megy egyik napról a másikra, elszánt központi igyekezet mellett sem. 

Ludvig Zsuzsa