Egyre több írás jelenik meg arról, hogy mértékadó körökben aggódnak a francia gazdaság és általában Franciaország jövője miatt. Maguk a franciák is egyre gyakrabban teszik föl a kérdést: vajon mennyire ellenálló a társadalmi-gazdasági szövetük, meddig lehet nagyobb átalakítás nélkül a felszínen megmaradni.
A francia GDP alakulása 1950-től napjainkig (volumenben, %-os változás előző évhez képest + logaritmikus trend)
A francia gazdaság legnagyobb problémája a lassuló növekedés. Persze ez csak a felszín, az okozat. A lényeg mélyebben van: a valódi ok a romló nemzetközi versenyképesség. Bár mindez nem új dolog – több évtizedes trend mutatható ki – a globális válság azonban egyértelművé tette a bajokat, és az európai integrációban a legfontosabb partnerrel, Németországgal szembeni növekvő lemaradást.
Minthogy a francia gazdaság hagyományosan jobban támaszkodik a belső piacra, mint például a német, az előző (jobboldali) kormány eleinte a belső fogyasztás erejében bízva remélt úrrá lenni a válságon. Hagyta az adó- és tb-bevételeket a gazdasági tevékenységgel együtt csökkenni, a kieső összegeket nem próbálta az állami költekezés visszafogásával vagy adóemeléssel kompenzálni. Ily módon az államháztartás „elszállt”: 2009-ben és 2010-ben a bruttó hazai termék hét százalékát meghaladó hiánnyal zárt, az államadósság pedig a GDP 80 – majd napjainkra 90 – százaléka fölé emelkedett. 2011 nyarától a francia és a német tízéves lejáratú államkötvények kamata közötti különbség (spread) erőteljes növekedésbe kezdett. Fenyegető közelségbe került az ország hitelminősítők általi lefokozása, a híres AAA elvesztése. Így azután a jobboldali kormány – tekintet nélkül az akkor (2012 első felében) küszöbön álló elnök- illetve parlamenti választásokra – kénytelen több lépcsőben megszorító intézkedéseket foganatosítani.
Bár a közelmúlt választási kampányaiban elhangzott ígéretekből arra lehetett következtetni, hogy baloldali győzelem esetén gazdaságélénkítő intézkedésekre, sőt gazdaságpolitikai fordulatra kerülhet sor, – az államadósság refinanszírozásának megdrágulása, valamint az első osztályú adósbesorolás leromlásának kockázata miatt – a francia gazdaságpolitika mozgástere 2011 utolsó harmadától kezdődően jelentősen beszűkült. Ezzel a ténnyel az új, baloldali hatalom is igen gyorsan szembesült, és – a retorikát ugyan megtartva, de a választási ígéreteinek pragmatikusan hátat fordítva – két lépcsőben, a 2012-es pótköltségvetéssel és a 2013-as költségvetési illetve társadalombiztosítási törvénytervezettel, összesen mintegy 37 milliárd eurós (a francia GDP 1,8%-ának megfelelő) kiigazítást próbál meg végrehajtani.
Bár a kormány a többletterhek zömét igyekszik a gazdagokkal és a nagyvállalatokkal megfizettetni (adórések betömködése, a tőkejövedelmek adóztatásának, valamint a vagyon- és jövedelemadó-kulcsoknak a megemelése stb.), az intézkedések egy része (pl. a túlórapénzek megadóztatása, az adósávok befagyasztása, háztartási alkalmazottak és lakásfelújítások utáni adókedvezmények csökkentése) masszívan érinti a középosztályt. A megszorítás kiélezi a társadalmi feszültségeket és felfedi az egyes, a gazdaságpolitikára befolyással bíró csoportok közötti erőviszonyokban mutatkozó különbségeket.
A munkaadói oldal mindesetre igen gyorsan megmutatta alkuerejét: a versenyképesség és a foglalkoztatás elősegítésére hivatkozva, 2012 novemberének elején olyan, 35 pontos intézkedéscsomag elfogadását érte el a kormánynál, melynek legfőbb eleme egy, a vállalkozásokat érintő jelentős adókönnyítés: 2013-tól a vállalkozások a negyedévenként befizetendő társasági adójukat csökkenthetik a minimálbér 1-szerese és 2,5-szerese közötti bérrel foglalkoztatott dolgozóik bértömegének 6 százalékával. Az adókönnyítés évi 20 milliárd eurós költségét fele részben az állami kiadások további csökkentéséből, fele részben pedig az Áfa-kulcsok 2014. január elsejétől életbe lépő átrendezéséből, illetve új (pl. a repülésre kivetett) környezetvédelmi adókból kívánják fedezni. És itt a kör bezárul, mert Hollande-ék sem tudnak fogást találni a nagytőkén, és a francia gazdaság helyzetbe hozásának költségeit (értsd: a munkaadói terhek csökkentését) javarészben az ÁFA megemeléséből próbálják fedezni. (Az állami kiadásoknak az elnöki ciklus végéig tervezett 60 milliárd eurós csökkentésének mikéntjéről egyelőre nincsenek kézzelfogható információk, és a mértéket az elemzők többsége kétkedéssel fogadja.)
Ezek után nem meglepő, ha az új baloldali hatalom teljesítményével senki sem elégedett:
1) a munkaadói oldal úgy érzi, a növekvő adóteher a maradék versenyképességet is megfojtja; ily módon tovább csökkennek a beruházások, az országból menekül a vállalkozói tőke és a magánvagyon. A novemberben bejelentett intézkedéscsomagot bár jó iránynak, illetve a jó irányba tett első lépésnek tekinti, annak mértékét semmi esetre sem tartja elegendőnek a nemzetközi versenyképesség visszaszerzésére;
2) a baloldalra szavazók igazságosabb társadalmat, több és biztosabb munkahelyet reméltek, az ipartalanodás megállíthatóságában bíztak, akár azon az áron is, hogy az állam ideiglenesen átveszi (államosítja) bizonyos válságiparágak Franciaországban utolsó mohikánként jelen lévő képviselőit (pl. a kohászatban, hajógyártásban). Ezek a remények az idő múlásával egyre fogynak, nő a munkanélküliség, a szegénység, az elkeseredettség és a kriminalitás;
3) a hitelminősítők (S&P, Moody’s) egymás után rontanak Franciaország adósbesorolásán, és a jövőre vonatkozó kilátásait is negatívan ítélik meg. A munkaerő- és egyéb (pl. áru- és szolgáltatási) piaci merevségek miatt fokozatosan romló nemzetközi versenyképesség tartósan alacsony növekedési pályát vetít előre, amely bizonytalanná teszi a nemzetközi szinten felvállalt költségvetési/államháztartási pálya tarthatóságát, és csökkenti Franciaországnak az eurozónából potenciálisan kiinduló jövőbeni sokkokkal szembeni ellenállóképességét.
A baloldali hatalom eddigi féléves teljesítménye alapján elmondható, hogy a változás a tettekben jóval kisebb, mint a szavakban. Hasonló a helyzet az európai ügyekben, az euróválság menedzselésében. Az új hatalom persze igyekszik a különbségekre helyezni a hangsúlyt. Arról beszél, hogy a jobboldali kormányzás idején a válságra – sok más európai kormányhoz hasonlóan – költségvetési lépésekkel (megszorítással) próbáltak meg válaszolni, és nem fordítottak kellő figyelmet a növekedésre. Holott tudható, hogy növekedésösztönzés nélkül a megszorítás recesszióhoz vezet. A baloldal szerint ez az egyoldalú szemlélet Európa déli felén nyomorhoz, – s annak nyomán a populista politikai erők megerősödéséhez – Északon pedig a szolidaritás „kiszáradásához” és egoizmushoz vezetett. Csakhogy ma már Európa északi felén is lassul a gazdasági növekedés, ezért óhatatlanul változásra van szükség.
Nos, eddig tartott a retorika. Mert amint a lényegre kerül a szó, kiderül, hogy a francia hozzáállásban nincs érdemi változás. A franciák több szolidaritást követelnek Dél-Európával kapcsolatban, ami nem véletlen, hiszen a három mediterrán országban lévő követeléseik több mint 70 százalékkal meghaladják a németekét. Amikor Görögország megmentéséért harcolnak, tulajdonképpen az olaszországi kinnlevőségeiket védik, ugyanis félnek a dominóeffektustól. Olaszországban számukra több mint 300 milliárd euró a tét, több mint két és félszer annyi, mint a németek számára. Hasonló a helyzet Görögországban is, míg Spanyolországban a francia és a német kitettség közel azonos: a németek 18 százalékkal többet kockáztatnak ott, mint a franciák.
Abban sincs változás, hogy a franciák az eurozóna államadósságának részbeni közösségiesítését javasolják. Ez két dolgot jelent: eurokötvények kibocsátását illetve azt, hogy az Európai Központi Bank (EKB) vállalja a végső finanszírozó szerepét a tagországok államkötvényeinek felvásárlásával. Tudható, mennyire irtózik mindettől Németország, ahol az európai adósságok monetizálását az EKB önállóságának megszűnésével és a bankóprés beindításával azonosítják. Saját példájuk alapján úgy tartják, előbb a költségvetési fegyelmet kell megteremteni, azután lehet nagyobb szolidaritást elvárni a gazdagabb országoktól. Tekintettel arra, hogy minden olyan kísérlet, amely növelné a partnerországok adósságai iránt vállalt német felelősséget, eleve kudarcra van ítélve, a franciák valószínűleg más területeken próbálják majd európai befolyásukat erősíteni, illetve az integráció fejlődését elősegíteni. Ilyen területek lehetnek az energetika, a környezetvédelem, valamint a tágan értelmezett közszolgáltatások (hálózati infrastruktúra, oktatás, egészségügy), ahol – a gazdaság más részeitől (pl. feldolgozóipartól) eltérően – nem beszélhetünk versenyképességi hátrányról, sőt, jelentős francia know-how halmozódott föl az elmúlt évtizedekben.
Nem feledhető, hogy Franciaországnak – a világ ötödik legnagyobb gazdaságának – minden adottsága megvan arra, hogy sikeres legyen: növekvő lakosság, magas színvonalú közszolgáltatások (infrastruktúra, oktatás, egészségügyi ellátás), kreatív vállalkozások, dinamikus és együttműködésre alkalmas szellemi kapacitás. Franciaország a világ első számú turisztikai célpontja, második legnagyobb mezőgazdasági és élelmiszeripari exportőre, negyedik szolgáltatás-exportőre. Vállalatai egy sor, a jövő szempontjából kulcsfontosságú iparágban (energetika, repülés, űripar, gyógyszeripar, hálózati szolgáltatások, luxusipar) a világ élvonalába tartoznak. Ugyanakkor tény, hogy Franciaország napjainkra válaszút elé érkezett: a lassuló növekedés, magas államháztartási, illetve növekvő folyó fizetési mérleg hiány, hatalmas államadósság és munkanélküliség, alacsony szinten stagnáló beruházási ráta körülményei között vagy hajlandó strukturális reformokra – pl. a nagy elosztórendszerek (nyugdíj) valamint a munkaerőpiac reformjára –, vagy azt kockáztatja, hogy végérvényesen felbillen az európai erőegyensúly, és Németország nem csupán gazdasági, de politikai erőcentrummá is előlép.
Somai Miklós
