2012 júniusában elkezdett gyors ütemben romlani az euró dollár-árfolyama, ez pedig elsősorban annak következménye, hogy a feltörekvő országok jegybankjai elkezdték eladni az euróban denominált tartalékaik egy részét. Az volt a válság előtti elgondolás jó néhány jegybankban, hogy az euró-tartalékok arányát a jegybanki össztartalékon belül érdemes lenne 40 százalékkal növelni. Ez az arány a mostani eladások következtében 25 százalék alá megy.  A jegybanki tartalékokban az eurótól való megszabadulás igen rossz ómen. Az eurózóna belső válsága mostanra politikai és szociális válsággá szélesült nemcsak Görögországban, hanem a Mediterráneum más adósságválsággal küzdő országaiban is. Ez pedig a másik olyan tényező, ami rontja az euró hitelességét.

 

Az eurózónát irányító intézmények és politikai elit számára ez egy olyan következtetés levonására is kényszeríthet, hogy az eddigi válságkezelés nem volt sem eredményes, sem pedig hiteles. Valami mást kellene csinálni. De mit? Ha arra gondolunk, hogy a GDP-ben mért folyó államháztartási hiány az USA-ban is magas, és ebben az országban sem ritka az ikerdeficit kialakulása, akkor automatikusan felmerül a kérdés, miért nincs gondja ennek az országnak az adósság piacról történő finanszírozásával?! Talán azért nincs, mert a szövetségi állam szerkezetében hatékonyabb válságkezelést lehet megvalósítani.

 

Az eurózóna fiskális mélyülése minden eddigi elfogadott szabály alapján, mindenféle stabilizációt előirányoz, de egyetlen elemében sem mutat a szövetségi állammá válás irányába. A nagy kérdés az, kikényszerítheti-e a válság az integráció mélyülését az eurózónán belül?! Az eddigi tapasztalatok alapján egyértelmű lenne a válasz: nem. De a válság mélyül. Sőt a jegybanki tartalékok értékesítésével és a válság politikai és szociális dimenziójának kiéleződésével új és veszélyes szakaszba jutott. Mindeközben egyre erőteljesebb politikai kezdeményezéseket lehet megfigyelni a növekedési paktum megfogalmazására. Nemcsak az új francia elnök szorgalmazza ezt, hanem számos európai politikus is. A feladat megoldása azért is vált igen aktuálissá, mert a fiskális paktum elfogadását Angela Merkel csak akkor tudja a német parlamentben elérni, ha a növekedés ösztönzésére is megfogalmazást nyer valamifajta közösségi kezdeményezés.

 

A növekedési paktum nem veszélyeztetheti a fiskális konszolidációt. A fiskális konszolidáció mindig és mindenkor növekedési áldozattal jár. Egy ilyen elhúzódó világválságban ez a növekedési áldozat katasztrofális következményekkel jár a foglalkoztatás szempontjából. Máshol kell tehát növekedési esélyeket adni. Ez a más út az Európai Beruházási Bank forrásainak megnövelése, és ezen keresztül új beruházások meghitelezése. Jobb lenne, ha valami jelentős innováció volna a beruházások mögött. Ez azonban még egyáltalán nem körvonalazódik.

A sürgősen megoldandó problémák közé tartozik az eurózóna növekvő számú bankjának feltőkésítése is. Eljutott a válság és a válságmenedzselés odáig, hogy szét kellene választani az állam adósságproblémáit a bankok likviditás szűkétől. A spanyol miniszterelnök is hangot adott ennek, az EFSF-ből nemigen szeretne forrást kérni, hiszen nem a folyó hiánnyal van a probléma, hanem a csődközeli bankrendszerrel. A bankok feltőkésítésére azonban nincs közösségi eszköz sem az eurózónában, sem az EU-ban. (A hatos jogszabály-csomagot kiegészítő ún. euró plusz szabályok között szerepel egy olyan alap létrehozatala, amelybe minden aláíró tagországban a bankok fizetik be a pénzt, és ebből az alapból a bajbajutott bankokat lehet finanszírozni.)

 

Mostanra tehát újra lépéskényszerben vannak az eurózóna politikusai. Ebben 2010 óta nincs semmi új. A körülményekben van az újdonság. Ez pedig arra utal, hogy a sikeres és bátor lépésekre minden korábbinál nagyobb szükség van, mert lehet, hogy most már az euró a tét.

 

Rácz Margit