A gazdasági problémákkal, elhúzódó válsággal küszködő országok közül sokan – beleértve hazánkat is – a kínai befektetőkre várnak, tőlük remélik a megváltó beruházásokat, államkötvény-felvásárlásokat, sőt, az egész világgazdaság felpörgetését. Mindeközben Kínának is megvan a maga baja, melyről ugyan pontos adatok és információk hiányában biztosat senki nem tudhat, mégis egyre többen kongatják meg a vészharangot: az elmúlt hetekben Krugmantól Samuelsonig sokan írtak Kína összeomlásának lehetőségéről, Nicholas Lardy amerikai Kína-szakértő pedig külön könyvet („Sustaining China's Economic Growth after the Global Financial Crisis“, Nicholas R. Lardy, Peterson Institute for International Economics, 2012) szentelt Kína jövőbeli növekedési lehetőségeinek, kiemelve, hogy az ország elérte eddigi gazdasági modelljének határait, így lépnie kell.
Az elmúlt három évtized kínai növekedése kétségtelenül sikertörténet, nem is beszélve az utóbbi pár év – például 2008 és 2009 – eredményeiről, hiszen miközben a világ jelentős részét recesszióba taszította válság, addig Kína 9 százaléknál is magasabb növekedést produkált. Még ha a legfrissebb adatokat nézzük is, amelyek a kínai gazdaság lassulásáról szólnak, akkor is azt látjuk, hogy az ország az utolsó negyedévben is képes volt túlszárnyalni a várakozásokat, midőn 8,9 százalékos GDP-növekedést produkált. E téren egyébként a legnagyobb veszélyt az jelentette volna, ha 8 százalék alá csúsznak, egyes szakértők szerint ugyanis az a szint már nem lenne elegendő a szükséges munkahelyek megteremtéséhez. A legtöbb prognózis szerint Kína 2012-ben sem omlik össze, hanem tovább növekszik, becslések szerint megközelítőleg 8,5 százalékos ütemben, ami kevesebb ugyan, mint a 2011-ben produkált 9 százalék, de még mindig a fent említett képzeletbeli határvonal fölött található.
Forrás: Deutsche Bank, CEIC
Míg tavaly a rohamosan emelkedő árak megszelídítése volt a kínai kormány egyik legfontosabb feladata, mára új kihívások előtt állnak. Az intézkedések, melyeket a hatalmas ütemben növekvő ingatlanpiac normalizálására hoztak, valamelyest működőképesnek bizonyultak, hiszen 100 kínai nagyvárosban is csillapodni kezdtek az ingatlanárak. Ezzel párhuzamosan azonban a kínai gazdaság motorja is veszített lendületéből, hiszen a kínai exportőröknek gyengülő kereslettel és lassuló világgazdasági növekedéssel kellett – és kell továbbra is – szembenézniük. Most, hogy úgy tűnik, az infláció ellenőrzés alatt van, a hangsúly a fenntartható növekedés előmozdítása felé tolódik el. Na de hogyan lehet a kínai növekedés fenntartható?
Kína elmúlt évtizedekben produkált gazdasági növekedése a 78-ban megkezdett reformok és nyitási politika következménye, e reformok azonban leginkább a 1978 és 2000 közötti növekedést magyarázzák, míg az utóbbi évek gyorsabb, dinamikusabb növekedése már egyértelműen az exportvezérelt stratégia eredménye. A jelenlegi miniszterelnök, Ven Csia-pao ugyanakkor már 2007 tavaszán kijelentette, hogy a fő probléma a kínai gazdasággal az, hogy „instabil, kiegyensúlyozatlan, koordinálatlan, és nem fenntartható“. A gazdaság exportorientáltsága ugyanis olyan strukturális problémák megjelenéséhez járult hozzá, melyek kiegyensúlyozatlanná teszik a növekedést (pl.: magas megtakarításokat, tartós folyó fizetési mérleg többlet eredményeznek). Ehhez kapcsolódik a belső fogyasztás lassú növekedése, sőt, a fogyasztás csökkenő aránya a GDP-ben, a háztartások jövedelmei ugyanis lassabban nőnek mint a GDP, gyors ütemben emelkednek viszont a vállalati és állami bevételek.
Forrás: CEIC, HSBC
Az exportorientált növekedés fenntartásához Kínában gyors exportnövekedés és a piaci részesedés jelentős növelése szükséges, de a globális kereslet lassú fellendülése és alacsonyabb globális növekedési potenciál mellett erre nincs sok esély. A piaci részesedés növelése érdekében a főbb exportágazatok (acél, hajógyártás, szerszámgépek) esetén középtávon jelentős árcsökkentés kell, a további exportbővülésre pedig az új iparágak bevezetése, az export összetételének diverzifikálása, abban a hazai hozzáadott érték növelése (például importhelyettesítéssel) adhatnak teret. Ebbe az irányba már történtek lépések, jelenleg persze még kevés eredménnyel, de elvi szinten tulajdonképpen megvan az esély ezen elképzelés működőképességére, hiszen a ma vezető exportágazatok alig tíz évvel ezelőtt csupán kisebb jelentőségű iparágaknak számítottak Kínában. Az export növelésének további eszköze lehet Kína esetében (is) az új piacok szerzése, itt azonban nem is elsősorban a már meglévő piacokon (Európa, Egyesült Államok) való terjeszkedés jön szóba, hanem a fejlődő világ országainak kínai árukkal történő „elözönlése”, ahogy azt az utóbbi évek folyamatai is mutatják (Afrika, Latin-Amerika, illetve Ázsia egyes részei). Az export/GDP arány a Világbank szerint 2010-ben 26 százalék fölött volt, bár a kínai statisztikák ennél valamivel nagyobb százalékot mutatnak, ez mindenképpen kevesebb, mint a korábbi, elsősorban válság előtti években.
Ennél azonban jóval több aggodalomra ad okot, hogy a beruházás/GDP arány 45%-ot – egyes becslések szerint még ennél is többet – tesz ki. Kétségkívül magas arányszám, de azért ne felejtsük el, hogy nincs ez másképp más kelet-ázsiai országokban sem, ráadásul Kínában ez elsősorban az elmúlt évtized hatalmas lakásépítési láznak köszönhető, amire viszont részben azért volt szükség, mert az azt megelőző időszakban, illetve főként a Mao-érában szinte egyáltalán nem került sor nagyobb építkezésekre (ezért van a kínai nagyvárosokban ennyi újépítésű ház, míg a 20-30 éves épületek kevésbé gyakoriak). Csak most egy kissé túlzásba vitték…
Lardy szerint, mivel a kormányzati pénzügypolitika a bankbetétek kamatlábainak alacsonyan tartásával megakadályozta, hogy a betétesek nagyobb nyereségre tegyenek szert, az emberek elkezdték ingatlanokba fektetni pénzüket, ott ugyanis az árakat nem, vagy kevésbé szabályozták. Ennek eredménye egy klasszikus spekulatív buborék kialakulása lett: az emberek ingatlanokat vettek, mert bíztak benne, hogy az árak majd felmennek, az árak pedig emelkedtek is, hiszen az ehhez szükséges kereslet bőségesen megvolt. Egy 2010-es felmérés szerint a pekingi háztartások 18 százaléka rendelkezik kettő vagy több ingatlannal, egy másik kutatás szerint pedig a 2010-es ingatlanvásárlások közel 40 százaléka befektetési céllal történt. Az ilyen szándékkal vett lakások jelentős része ugyanakkor ma üresen áll, mert a bérleti árak a főbb nagyvárosokban is alacsonyak. A vevők, illetve venni szándékozók végül persze rájöttek, hogy az ingatlanárak emelkedését a mesterséges kereslet táplálja. A vásárlások visszaestek, az árak csökkentek, az építkezési láz alábbhagyott. A folyamat önmagát táplálta…
A fenti problémákat felismerve, illetve részben előre látva Peking hivatalosan 2004-ben jelentette be az új gazdasági irányvonalat, mely szerint az export- és beruházás-vezérelt növekedést a jövőben a belső fogyasztás diktálta fejlődés váltja fel. A lakossági fogyasztás/GDP arány kínai statisztikák szerint egyébként jelenleg meglehetősen alacsony, 36 százalékon áll, de 2015-re 45%-ra tervezik növelni. Miért is jó ez nekik? Ha a belső fogyasztás - hosszú távon, strukturális reformok révén történő - növelése sikerrel jár, az új lökést adhat a termelés növekedésének és csökkentheti a további piaci részesedés szerzésének szükségességét, továbbá, az ily módon felszabadult termelési kapacitás átirányítható a belső piacra, olyan ágazatokba, melyek a helyi fogyasztókat szolgálják ki. Az elképzelés jó, a stratégia világos, érthető, azonban kezdettől fogva tudható volt, hogy mindez csak egy hosszú folyamat eredménye lehet, melyekre fel kell készíteni az országot és társadalmat (főként ez utóbbit!!!) egyaránt. A híresen magas megtakarítási hajlandósággal rendelkező kínai társadalom ugyanis nem kezdi majd egyik percről a másikra szórni a pénzt, főként nem úgy, hogy a szociális háló igencsak gyengécske és hosszú évek óta először az infláció is elkezdett gondokat okozni.
Mi szűrhető le mindebből? Az, hogy a kínaiaknak van pénzük, és elkölteni is hajlandók? Igen, de nem mindegy, hogy mire… Továbbra is a megtakarítás az elsődleges céljuk, csak már nem a párna alatt tartják a pénzt, hanem befektetési céllal vásárolnak. Nem a fogyasztásukat növelik. Ahhoz, hogy ezen a téren változás következzen be, még számos lépés áll a kormányzat előtt: el kell érniük, hogy egy több száz, sőt több ezer éves beidegződés megváltozzon, olyan feltételeket kell teremteniük, melyek révén a kínai emberek biztonságban érezhetik magukat, s például nem kell aggódniuk amiatt, hogy – nyugdíj vagy a régi nagycsaládi támogatás nélkül – hogyan boldogulnak majd idősebb korukban. Ez központi intézkedéseket igényel, de nyilvánvalóan a világgazdasági környezet javulása is nélkülözhetetlen hozzá. Cselekedni viszont sürgősen kell, mivel ha Kína nem változtat, abból komoly probléma lehet, és nem csupán Kínában. Kínának a növekedés elemi érdeke, amit vagy így, vagy úgy el kell érnie. Ha az eddigi modell már nem hatékony, és a belső fogyasztás sem pörgeti eléggé a gazdaságot, akkor az csak más országok kárára érhető el… Drukkoljunk!
Szunomár Ágnes